Az orvlövész
Napok óta figyelte már a romos majorságot. Ezt a környéket jelölték meg neki valószínűsíthető felbukkanási helyként, így mikor néhány nappal ezelőtt megérkezett, egy alapos terepszemlét követően a közeli, bozóttal benőtt sziklás dombok egyikének oldalában ütött tanyát. Meglehetősen nyilvánvaló pozíció volt, de még mindig inkább megfelelt a céljainak, mint kint maradni valahol a sík terepen, korlátozott rálátással, fedezék nélkül. Innen, még ha rá is jönnek, hogy pontosan melyik dombon van, a helyzeti előnyéből adódóan szükség esetén egy kisebb csapatnyi támadóval is elbánhat, mielőtt a közelébe kerülhetnének, a szóba jöhető menekülési útvonalakat pedig már az első napon felderítette, és emlékezetébe véste.
Az éjszakákat a sziklák közé húzódva töltötte. Tüzet nem gyújthatott, hiszen az a magaslati pontról messzire látszott volna, így meg kellett elégednie annyival, hogy viszonylag szélvédett helyen van. A körülmények az alváshoz sem voltak különösebben ideálisak, de hajnal felé azért néhány órát engedélyezett magának, ölében a lövésre kész negyvenötössel.
Mikor a felkelő nap első sugarai arany-vörös kupolává változtatták fölötte az eget, már a domb másik, a majorság felé néző oldalán volt a cserjésben, a puska használatra készen, a romok felé irányozva pihent tartóvilláján, ő pedig hátát egy sziklának vetve dolgozott a PDA-jában tárolt feljegyzésein, de közben fél szemmel a környéket figyelte.
Koraeste volt már, mikor megpillantotta a közeledő alakot. Az először nem pontosan a majorság felé tartott, csak később változtatott irányt, mintha menet közben gondolta volna meg magát. Pár percig még csak a kézi távcsővel követte nyomon az alak előrehaladását, majd mikor elérkezettnek látta az időt, kimért, nyugodt mozdulatokkal elfoglalta helyét, felpattintotta a fegyvertávcső védősapkáit, a töltényűrbe tolta az első precíziós mesterlövész-lőszert, és a szálkeresztet egyelőre a könnyű védőöltözéket és félmaszkot viselő alak előtt vezetve felkészült a támadásra.
Fáradt volt, sebesült, és kétségbeesett. Túl messzire merészkedett az általa ismert területektől, és ez, most már kezdte belátni, valószínűleg hiba volt. Talán végzetes hiba. Ráadásul esteledett, és egészen addig, míg bal kéz felé meg nem pillantotta a romokat, attól tartott, hogy a nyílt terepen kell éjszakáznia. Arrafelé indult hát. A közeli menedék ígérete, a fáradtság, és a minden lépésnél a jobb lábába nyilalló fájdalom azonban óvatlanná tette, bár azzal szemben, ami egy ideje figyelte már, semmilyen éberség és figyelem nem óvhatta volna meg. Csak pillanatokkal a támadás előtt vette észre azt a jellegzetes, elmosódott foltot a levegőben, de ekkor már késő volt. A „vérszopó”, megszüntetve a láthatatlanság szinte tökéletes illúzióját nyújtó természetes álcáját, emberfeletti sebességgel rontott neki... Ám mielőtt éles karmokban végződő ujjai megragadhatták volna leendő áldozatát, a dög feje gyakorlatilag szétrobbant, testét pedig méterekkel lökte odébb a lövedék becsapódásának ereje. Maga a lövés nem hallatszott, de erről a tényről inkább csak tudat alatt vett tudomást, tudatos énjét jobban lekötötte az, hogy felemelje és kibiztosítsa az oldalán lógó gépkarabélyt, felkészülve a következő „vérszopó” támadására. A másodikat sikerült idejében észrevennie, és tüzet nyitott a dög helyét eláruló remegő-örvénylő jelenségre. A találatoktól a „vérszopó” láthatóvá válva felüvöltött, de nem állt meg, továbbra is feléje tartott, hogy a földre teperje. A harmadikat csak akkor látta meg, mikor az már, mellkasában a hatalmas, lövedék tépte kráterekkel, a földre zuhant mellette. Végül a második dög sem érte el, de azzal legalább a saját lövései végeztek.
A következő percekről csak szórványos emlékei maradtak, ahogy fél térdre ereszkedve rövid sorozatokkal próbálja távol tartani magától a pihenőhelyül kiszemelt romok irányából özönlő dögöket, melyek közül hol az egyiket, hol a másikat teríti le egy-egy pusztító erejű, ki tudja honnan érkező, ám halálosan pontos lövés.
Aztán egyszer csak vége lett. Zihálva, az adrenalintól remegve térdelt a halott „vérszopók” között, az utolsó megtöltött tárat lökve a fegyverbe. De csak az alkonyi táj csendje, és a majd egy tucatnyi halott dög vette körül. Még percekig figyelt feszülten, a vállához emelt fegyverrel, míg végül el merte hinni, hogy valami csoda folytán túlélte. Aztán gyorsan összekapkodta a lábához dobált kiürült tárakat, és sietős visszavonulásba kezdett. Pár lépéssel odébb, a legelső, szétlőtt fejű dög mellett azonban megtorpant. Csak ekkor tudatosult benne igazán, hogy nincs egyedül. Hogy megmentett életéért hálával tartozik valakinek. Körülnézett, bár tudta, hogy semmi esélye sincs észrevenni védőangyalát. A találatok erejéből ítélve az mesterlövész-puskát és speciális lőszert használhatott, vagyis bárhol lehetett egy legalább egy négyzetkilométeres területen belül.
Aztán eszébe jutott, hogy az illető viszont biztosan tisztán látja őt. Üdvözlésre emelte hát a kezét, és néhány pillanatig így állt mozdulatlanul, mielőtt tovább indult volna, hogy végül beleolvadjon a leszálló este sűrűsödő félhomályába.
Törzsvendég volt a bárban, majdnem egy éve már, hogy rendszeresen megfordult itt; mindig az egyik sötét sarokasztalnál üldögélt egyedül, előtte étel, ital, vagy épp a legtöbb sztalker által használthoz hasonló tenyérnyi számítógép. Sokan ismerték látásból, már csak azért is, mert rajta kívül nem sok női sztalkerről tudtak a Zónában. Persze katonásan rövidre nyírt sötét haja, cserzett bőre, és az alakját elrejtő védőöltözet miatt futó ránézésre aligha mondta volna meg róla bárki is, hogy nem egy kistermetű de kisportolt, lágy arcvonásokkal rendelkező fiatalabb férfiról van szó. A hangja ugyan elárulhatta volna, de sosem hallották beszélni senkivel, szótlanul jött és ment, még a Csapos is kérés nélkül tudta, mikor mit adjon neki. A róla keringő szóbeszédek miatt pedig az, hogy esetleg valaki megpróbáljon kikezdeni vele, vagy akár csak közeledni hozzá, legfeljebb kósza gondolatként fordult meg a férfiak fejében; az övtokban pihenő negyvenötös automata önmagában is meglehetősen félreérthetetlen üzenetet hordozott.
Mikor új vendég lépett be a bárba, futólag felnézett a PDA-ról, hogy szemügyre vegye a férfit, de tekintete végül hosszabban időzött el rajta, mint tervezte. Szinte azonnal felismerte, főleg a felszerelése alapján, mert az arcát csak néhány másodpercig látta akkor, majdnem egy héttel ezelőtt. Azon a napon, melynek végére, ha ő nincs ott, a férfi egy lett volna csupán a Zóna névtelen halottai közül, akik egyszer csak nem tértek vissza többé. De most, neki köszönhetően, itt lehetett, és bármily kicsiny feloldozást jelentett is ez az egykor kioltott életek súlya alól, mégis egy megmentett élet volt, ami talán jelent majd valamit a végelszámoláskor. Legalábbis ő ebben reménykedett, és tudta, hogy ennyinek is örülnie kell, mert már csak az ilyen pillanatokban találhatja meg az örökre elvesztett boldogság egy-egy halvány szikráját.
Szürke szemei azonban továbbra is hidegen követték a férfit, ahogy az a jobb lábára még mindig észrevehetően sántítva, egy üveg itallal és két pohárral a kezében az egyik asztalhoz megy, üdvözli az ott ülő másik sztalkert, majd leülve mellé beszélgetni kezdenek.
Csak mélyen, legbelül mosolygott, ahol senki sem láthatta.
- - - - -
2007. 04. 20.
Mr. Fusion
|